Eldobható karakterek

Kedvenceink bűvkörében

Bajszos vízvezeték-szerelő, sárga mindenevő gömböc, kék sündisznó, bögyös régészcsaj, háború istene, zöld bádogember, zsákfiú… csak egy maréknyi karakter akiket mindannyian ismerünk, akiket mindannyian szeretünk, és akik elengedhetetlen kellékei, egy átlagember szemében is könnyedén beazonosítható védjegyei a videojátékok világának. De ha így van, akkor felmerülhet a kérdés, hogy hosszú-távú szerepeltetésük marketing célokon túlmutat-e egyáltalán, vagy rajongásunk tárgyai szimpla eszközei csupán az eladhatóság kelléktárának?

Mikor pár évtizeddel ezelőtt a technika lehetővé tette a megfelelő mennyiségű szín és egyszerű animációk képernyőre varázsolását, a videojátékos világ elkezdte kitermelni saját karaktereit. Karaktereket akikre emlékezhet a játékos, akik bőrébe könnyedén beleéli magát, és akik kalandozásainak életteli eszközei. Vagyis a bitvilágok földjén élettelibb, megfoghatóbb, szerethetőbb eszközök mint egy ütő, egy autó vagy űrhajó. A pixelhősök egyedi, rájuk jellemző módszerekkel teljesítik feladataikat, lehetőségeikben mindig túlmutatnak a valóság határain. Fontos felismerni, hogy a videojátékos karaktereket máshogyan kedveljük, mint a nem interaktív médiumok központi figuráit. Míg egy könyv és film szereplőinek bőrébe főként belső jellemvonásaik, személyiségjegyeik alapján éljük bele magunkat, addig egy játék hősénél a képességei lesznek a meghatározó tényezők. Hőseinket annak tükrében zárjuk szívünkbe, hogy mi az amit csinálhatunk velük, és az mennyire jól kivitelezett, élvezetes. Bár egy jó sztori egy videojáték értékét is feltornászhatja, egy-egy karakter megkedveltetéséhez nem szükséges, hogy részletesen kidolgozott személyiséggel rendelkezzen. Innen már körvonalazható az első kérdés…

Fontos-e ragaszkodnunk kedvenc karaktereinkhez, ragaszkodunk-e hozzájuk egyáltalán?

A gyakorlat azt mutatja, hogy nem, de legalábbis nem feltétlenül. Egy videojátékos karakter legfontosabb célja, hogy megjelenésében, viselkedésében is reprezentálja mindazokat a lehetőségeket, melyekkel felvértezték. Ilyesformán egyfajta audiovizuális megtestesülése kell, hogy legyen a hozzá kapcsolt interakcióknak. Ha ezeket az igényeket már nem képes kiszolgálni, akkor új hőst kell találni a helyére. Legyen bármilyen ikonikus, nagy múltú a figura, ha a játékmenet fejlődését képtelen nyomon követni, akkor fabatkát sem ér – csak újratervezése, felszerelése, vagy végleges menesztése segít. Bár akarva-akaratlanul is megkedveljük kedvenc játékaink főhőseit, mégsem keletkezik bennünk különösebb hiányérzet, ha egy-egy folytatásban már nem őket irányítjuk, és csak mellékszereplőként tűnnek fel, vagy egyáltalán nem. Még akkor is nélkülözhetők, ha az alaptörténetet göngyölíti tovább a folytatás. Jó példa a Metal Gear Solid sorozat, ahol a játékkal egybeforrt figurát, Solid Snake-et csak az első és utolsó epizódban irányíthattuk. A második rész teljesen új főhősét csak néhány vérmes rajongó tüntette fel negatívumként, kritikáit és eladásait tekintve viszont a Sons of Liberty tökéletesen beváltotta a hozzáfűzött reményeket. Az ugyanabban az univerzumban játszódó, új történeti szálak esetén még könnyebben elhagyhatók a már befutott arcok. A Halo 3: ODST-vel a Halo trilógiából ismerős Master Chief helyére új főszereplő került, a Devil May Cry 4-ben pedig Dante már csak másodhegedűsként vagdalkozik, de ugyanígy említhetnénk megannyi másik játéksorozatot is (pl. Silent Hill, Killzone). Ha kedvencünk képességeit a széria soros epizódjába átmentik, kibővítik és egy új karakterre ruházzák át, ugyanolyan jól (vagy még jobban) érezzük majd magunkat a bőrében. Bár a jelek szerint különösebb kockázattal nem jár a személycsere, mégsem hajtható végre minden esetben.

Mi a helyzet tehát a címszereplők háza táján? Sosem szabadulunk meg tőlük?

Itt egyértelmű a nemleges válasz, lévén nehezen elképzelhető, másrészt totális átverés egy olyan játék, amiben a címszereplő nem jelenik meg. Ám mivel ennyire bebetonozott pozícióban vannak, előszeretettel alkalmazzák őket a képességeikkel közel sem egybecsengő zsánerekben. Itt gyaníthatóan mindenkinek beugrik a Mario Kart és a hasonszőrű játékok egész garmadája, ahol a jól bejáratott karaktereket az adott programok könnyebb eladhatóságának érdekében tőlük idegen játékmenetbe kényszerítik. Ez akkor a legkönnyebben elfogadható, ha külsejében a karakter csak nyomokban, vagy egyáltalán nem reprezentálja az általa képviselt játékmenetet: kvázi univerzális, mindenhol, mindenre használható. Nem röhögjük ki Luigit porszívóval a hátán (Luigi’s Mansion) és egy gokartban látva sem (Mario Kart), míg egy gördeszkán egyensúlyozó Solid Snake igencsak megkérdőjelezhető (Metal Gear Solid 2: Substance). Egy-egy címszereplő tőle teljesen függetleníthető játékok bevezetésére is kiválóan alkalmas lehet: Rayman például rég nem kapott hozzá méltó új kalandot, neve alatt viszont kiszabadult a ketrecből egy őrült nyúlbanda (Rayman Raving Rabbids), ők pedig mára már vígan megállnak a saját lábukon is (Rabbids Go Home).

Könnyes búcsú, vagy örök szerelem?

Bár egy-egy főhős megtartása legfőképpen marketing szempontból érdekes és értékes, nem szabad elmenni a tény mellett, hogy erőltetett alkalmazása fölösleges akadályt támaszthat a játékmenet evolúciója elé, nem árt tehát újra és újra feltenni magunknak a nagy kérdést!