Megacápa és gigazombi: a filmipar vérciki szörnyszülöttjei a játékipar aktuális sztárjai.
Tizenöt év. Ennyi idős a Resident Evil. Vannak, akik együtt nőttek fel vele, vannak, akik a mozifilmek által ismerték meg, és vannak, akik fiatal koruk miatt csak a HD-érában hallották hírét. Így vagy úgy, de mindenki ismeri és szereti, vagy legalábbis tudja hová tenni. Az ok egyszerű: a PlayStation korszak fénykorában debütált játék szinte az elsők közt kínált filmszerűséget úgy, hogy közben az irányítást sem vette ki a játékosok kezéből. Sőt: egyenesen az események középpontjába helyezte őket. A filmes beállításokat és frankón megkoreografált jeleneteket interaktív környezetbe átültető játék ráadásul a hat emberi alapérzelem egyikét is képes volt előcsalogatni. A félelemtől reszkető játékosok így joggal mondhatták azt, hogy korábban csak moziban megszerezhető élményekkel gazdagodtak. A Resident Evil járható utat jelölt ki a filmszerűség irányába, melyen napjainkra lelkes követőivel együtt látványos és veszélyes halálvágtába kezdett…
Videojátékok, melyek mozifilmnek akarnak látszani
Egy új, számozott Resident Evil epizód mindig eseményszámba ment, és nincs ez másként most, a hatodik rész környékén sem, melynek előzetese annak rendje ’s módja szerint jött, látott és győzött. A játékos társadalom szinte egy emberként gyújtott örömtüzet a megtekintése után. Pedig nem feltétlenül ünnepelni való matéria. No nem azért, mert annyira rossz lenne, dehogy! Az indok a mentalitásában keresendő. A filmszerűség túlerőltetése ugyanis azt hozta magával, hogy a nagyköltségvetésű videojátékok evolúciója Hollywood történetének hellyel-közzel pontos másolata lett. A gyakorlatban tehát a játékiparra megfelelő időben ugyanaz a dicsfény vagy éppen sár vetül, ami a filmipart is beragyogta, vagy elcsúfította anno. Nem nehéz észrevenni a párhuzamot. A különbség csupán annyi, hogy a videojáték jóval gyorsabban járja be a már ismert utat, mert a technikai fejlődés lehetővé teszi ezt számára, és mert van mire építkeznie. Sőt: a filmművészeten kívül az összes többi művészeti ágból is nyugodtan meríthet ihletet. Nem csoda hát, ha egy 2012 elején megjelent Resident Evil trailer minden, csak nem önmaga. Gigantikus mash-up, melybe belegyúrták generációnk összes sikerjátékát, és ezzel együtt mindent, ami azokra olyan nagyon jellemző volt. Ha valakinek röviden kellene összefoglalnom a játékipar aktuális állását, hát ezt az előzetest mutatnám meg neki. Van benne kötelező fedezékrendszer, van benne sok szkriptelt jelenet, van részletes és élő környezet, van futkosás, van vér, van bél. És ettől még sokkal több is. Mondjuk Lorenzo Lamas (az öregedő Leon mintájaként), Delta kommandó (Chris csapatával), gigazombi, szuperlassítás és cool motoros befordulás. Már csak Chuck Norris és egy pörgőrúgással elintézhető megacápa hiányzik, de a következő részbe talán ők is bekerülhetnek majd. Pont úgy, ahogy bekerült egy lelógó hajú macsó, pár kifejezetten agyasan viselkedő zombi, mindenféle csáplény, meg egy estélyiben daraboló maca is. És ami a legfurcsább, hogy egyiküket sem röhögtük ki ezért. Sőt! Tapsoltunk nekik. És bizonyára Chuck Norrisnak is fogunk. De mégis miért? Mert a játékiparban most éppen ez a menő.
Azzal, hogy a videojátékok egy bizonyos rétegét ennyire erőszakosan filmnek akarják beállítani, azt érik el, hogy automatikusan hozzájuk hasonlítjuk őket. Így nem nehéz kijelenteni, hogy ahol most tart a játékipar tripla A szekciója, az körülbelül a ’80-as ’90-es évek Hollywoodjának felel meg. A különbség annyi, hogy AZ már bő húsz éve véget ért, EZ meg éppen most tart. Pedig ha moziban látnánk ugyanezt, hát nyomban sírva fakadnánk. Ki lenne kíváncsi újra Lorenzo Lamasra, Chuck Norrisra, Michael Dudikoffra, meg az összes hasonló másodvonalbeli akciósztárra? Ha csak Stallone egy Expendables erejéig össze nem trombitálja őket, akkor nyilván senki. Mert kiment a divatból, amit képviselnek, illetve megváltozott az értékrendünk is. Ma már a Delta kommandó-szerű filmek helye a leggagyibb mozicsatornák éjféli kínálatában van. Ahogy oda szorultak vissza a túlméretezett gyilkos hüllők és egyéb röhejes szárazföldi és vízi teremtmények is. Meg a YouTube-ra, ahol közösen röhögünk rajtuk. Arra a YouTube-ra, aminek a hasonló tartalmú játék-előzeteseit egyelőre halál komolyan vesszük. Sőt: az év legnagyobb játékos eseményei közt tartjuk számon. Beszédtéma. Vitatéma. Amit akarsz! Hogy most még komolyan vesszük őket, az annak köszönhető, hogy nincs más alternatívájuk. Pontosítva: nincs nagyköltségvetésű alternatívájuk. A fősodor csak ezt hozza magával, mi pedig ezt zabáljuk fel nagykanállal. Erről írunk híreket, ezt rajongjuk körbe, ezért fizetünk súlyos összeget a kasszánál. De vajon meddig még?
A változatosság ízlést teremt
A sokmillió dolláros költségvetéssel dolgozó játékoknak van egy olyan rossz tulajdonságuk, hogy nem bukhatnak meg. Manapság ez már nem csak azt jelenti, hogy elég, ha nullszaldósra kijönnek. El kell tartaniuk a fejlesztőcsapatokon kívül a kiadók egyéb divízióit is. Éppen ezért annyira fontos, hogy csak a siker receptkönyvéből dolgozzanak. Amiben a fentiek miatt egyre több a hasonszőrű étel. Van hamburger, sajtburger, duplahamburger és duplasajtburger, pizzát viszont már egyre kevesebben mernek bevállalni, hogy a gulyáslevesről, a szusiról és az ezeknél sokkal ínyencebb ételekről már ne is beszéljünk. Pedig a receptek tökéletesítése nem azt jelenti, hogy a kiforratlanokat egyszerűen kukába kell hajítani, hanem hogy át kell gondolni: mégis hogyan lehetne őket jobbá varázsolni? Feltéve persze, hogy nem egy alapból elrontott koncepcióról van szó. Az, hogy egyre többen gyártanak hamburgert, azt is magával hozta, hogy egyre többen kezdtek el lopkodni egymástól. Ha az uborka másnál bevált, akkor mi is rakunk bele, ha a salsa szósz nekünk nem jött be, legközelebb majd kihagyjuk az összetevők közül! Meg minden mást is, ami miatt a miénk nem hasonlít a legnépszerűbb hamburgerre. Előállt hát az a faramuci helyzet, hogy egy játékelőzetes megcsodálásakor az avatatlan szempár már alig tudja eldönteni, hogy mit is lát. A Battlefieldet már nem szégyen összekeverni a Call of Duty-val, és a Tomb Raider is lazán összemosható az Uncharteddel. Műfajdefiniáló címeket nyel el az egyneműség mocsara, amibe most a Resident Evil is belevetette magát, önként és dalolva. A közönség pedig éljenzi érte. De hát miért ne éljenezné, ha egyszer senki sem mutatja meg, hogyan kell igazán jó szusit készíteni…
A játékipar hamburgergyártása oda vezetett, hogy sikerült kikísérletezni a húsz-harminc évvel ezelőtti hollywoodi akciófilmek sikerreceptjét. Van Bolygó neve halál (Dead Space), Indiana Jones (Uncharted), Delta Kommandó (Call of Duty), Mad Max (Rage), Top Gun (Ace Combat) és Robotzsaru (Deus Ex) is. Ezek őrült keveréke pedig úgy tűnik, hogy a Resident Evil 6 lesz. A végső recept, vagy az ultimate hamburger, ha úgy tetszik. A homogenitásra viszont hamar rá lehet unni. Hollywood sem azért változtat időről-időre a kínálatán, mert a kreativitás hajtja, hanem mert a szükség úgy hozza. Mert néha betelik a pohár. Hogy a Resident Evil 6 megjelenésekor csordul túl a víz, vagy egy másik blockbuster idején, arra csak tippelni lehet. Intő jel viszont, hogy kritikai átlagát tekintve már a Modern Warfare 3 sem durrant akkorát. Pedig az még mindig a világ legjobb hamburgere, csak lassan megjön az igény a pizzára és az egyéb nyalánkságokra is.
Mindenki egy(et)ért
A Resident Evil 6 trailere azért nem ünnepelni való, mert színtiszta biztonsági játékról tanúskodik. Minden kötelező dolgot beleraktak, és itt meg is álltak. A megfelelési kényszer miatt hiányzik belőle a kreatív szikra. Ez nem a nagy megújulás, hanem csak a tömegben való elvegyülés, az egyéniség feladása. Egy olyan játéksorozat arctalanná válásának beharangozása, mely egyediségével korábban több ízben is irányadó volt az ipar számára. Bár már első megjelenésekor is lopott, ahonnan csak tudott, alapanyagait mégis érdekes, újszerű egyveleggé kovácsolta. Puszta termékké degradálása viszont önmaga hanyatlása, ami az egész iparé is lehet egyben. Ha a videojáték ilyen iramban lohol a film nyomában, akkor hamar behozhatja lemaradását, lehagyva pedig akár annak sorsát is előrevetítheti. Hogy csúfos bukás, vagy világraszóló győzelem lesz-e a végkifejlet, azt sajnos csak az utánozó majom tudja megmondani.
